Sosem gondoltam volna, hogy egyszer en allok majd a fasz masik vegen. Erre tessek....Egy oriasi, nagy budos ponttyal baszott arcon az elet, es nem tudok mast tenni, mint tudomasul venni, megkoszonni neki, es megprobalni tanulni belole.
Vegyesen kavarognak bennem a gondolatok es az erzesek, es lehet, hogy mindent mar csak tulbonyolitok, de valahogy nem tudok kikeveredni a sajat gondolataim szovevenyes rendszertelensegebol. Itt egy eszerv, ott egy erzelem. Ott egy erzet, itt egy tenymegallapitas. Nehol egeszen osszesimulnak, nehol szoges ellentetben allnak egymassal. Nincs kivel megbeszelnem.
Sajnos ismerem annyira, hogy tudjam mar nem is kell. Hiaba alltatom magam, es hiaba alltatja magat, o nem akar. Nem kellek, nem kivan, teher vagyok, gond, beklyo.
Erzem.
Erzem a hanglejtesebol, erzem a tekintetebol, abbol ahogy kerul engem, ahogy elfordul ejszaka, ahogy felemeli a hangjat minden aprosagra, ahogy hozzamer. Semmi vagyakozas, semmi gyengedseg, semmi akarat. Mintha minden csak kotelessegbol lenne. Nem azert, mert jo, hanem mert kell, mert mi most "egyutt vagynk". Honapok ota egyetlen dolgot ker tolem: megertest. Megkapja. Tovabbra is meg fogja. Csak ne tudnam elore, hogy az elso "pampasnal" ugy fog meglépni, mintha sose lett volna. Es akkor baszhatjuk a nagy szavakat, es a boldog jovokepet. Nem lesz eskuvo, nem lesz gyerek, nem lesz itt semmi, csak egy vegleg osszetort es meggyotort embermaradvany, aki most meg remenykedik. Mert hat a remeny hal meg utoljara. Pedig most az egyszer tenyleg elhittem....